„Szentendrén a Duna nem csak vizet szállít. Titkokat rejt, amiknek nem lett volna szabad a felszínre kerülniük.”

BELEOLVASOK AZ ELSŐ FEJEZETBE

A levél reggel hétkor már ott volt a postaládában. Nem volt rajta feladó. Nem volt rajta cím sem, csak a neve, kézzel írva, fekete tintával. Kovács Márk. Elegáns betűk, enyhén jobbra dőlve, olyan kézírás, ami mögött türelem és kifinomultság van. Nem kapkodás.

Márk egy pillanatig csak tartotta a kezében, a reggeli hidegben. Az október már csípősre fordult, a Duna felől érkező szél belekapott a kabátja gallérjába. A papír nehéz volt, érdes tapintású, nem a sarki papírbolt olcsó fénymásolólapja. Tartása volt.

Visszanézett az utcára, és üres volt. Csak egy idős asszony sietett a szemközti járdán, aki nem nézett felé, fejét mélyen a sáljába temetve ment a pékség felé. A macskaköveken megült a reggeli pára, csúszós, szürke réteget vonva a városra.

Felvitte a lakásba. Lilla még aludt, a hálószoba felől csak a halk, egyenletes légzése hallatszott. A konyhaasztalra tette, bekapcsolta a kávéfőzőt, és csak állt. A gép megszokott, gurgulázó moraja most bántóan hangosnak tűnt a csendben. Nézte a borítékot. Valami azt súgta neki, hogy amíg nem szakítja fel, addig a lakás falai között még biztonságban van.

Felnyitotta. Három dolog volt a borítékban. Egy újságkivágás. Egy fénykép. És egy kézzel írott cédula, egyetlen mondattal.

Az újságkivágás 2019 novemberéből származott, a helyi lapból. Nagy hír, egy ilyen kisvárosban. „Egy férfi holtteste a Duna-parton. Személyazonossága egyelőre ismeretlen, nyomozás folyamatban.” Márk szeme előtt elhomályosult a nyomtatott szöveg, nem kellett elolvasnia, fejből tudta minden sorát. Hat éve ismerte. A papír széle már besárgult, a betűk picit elkoptak, de a cím fekete betűi még mindig pontosan úgy vágtak a szemébe, mint azon a novemberi reggelen.

A halott Szabó Péter volt, régész, egykori kollégája, akivel az ásatások mellett térdelve vakarták a földet éveken át. Aki felhívta azon az estén, hogy jöjjön át, van egy üveg bora, és van mit megbeszélni. Márk átment. Hajnali kettőig beszélgettek, nevettek, aztán hazament. Másnap reggel Péter már nem kelt fel. Megfulladt, arccal a jéghideg, dunai sárba fagyva.

Soha nem szólt senkinek, hogy ott volt. Nem azért, mert félt, legalábbis ezt hitette el magával évekig. Hanem mert nem látott semmit, nem tudott semmit, és egy régész neve egy gyilkossági ügyben elegendő ahhoz, hogy mindent elvegyenek tőle, amit addig felépített. A rendőrség kérdezősködött volna, gyanúsítottat keresett volna az utolsó emberben, aki élve látta. És inkább a karrierjét választotta az igazság helyett. Pár hét múlva lezárták az ügyet. Az élet ment tovább.

Most a kezében tartotta a fényképet. Fekete-fehér, szemcsés, mintha sötétben, távolból készítették volna. Egy utca. Péter lakásának kapuja. És két alak, az egyik Péter, a másik... Márk sokáig nézte, mielőtt beismerte magának. Ő volt. A kabát, a testtartás, a mód, ahogy a kezét tartja kabátzsebben. A kép sarka kissé meg volt gyűrődve, mintha valaki sokszor vette volna elő az évek során. Egy zsebben hordott fenyegetés, ami most talált be. Valaki ott volt azon az éjszakán. Valaki figyelt. Valaki hat éven át megőrizte ezt a képet, és most úgy döntött, hogy előhúzza.

A cédulán egyetlen sor állt, ugyanazzal az elegáns kézírással, mint a borítékon. 

„A Duna mindent lát és nem felejt. Szabó Péter és én is ott voltam. Én se felejtek.”