„Egyetlen rossz döntés is elég ahhoz, hogy örökre megváltozzon minden és azt kívánd, bárcsak soha többé ne kellene szembenézned vele.” 

BELEOLVASOK AZ ELSŐ FEJEZETBE

A hó nesztelenül hullott, mintha a városra telepedett volna egy vastag, hideg takaró. Szentendre ilyenkor, télen, különösen varázslatos volt. Mellékutcái ilyenkor teljesen kiürültek, csak a távoli fények pislákoltak a főtéren, a macskakövek között pedig megült a fehér csönd. A galambok a háztetők alá húzódtak, a folyóparton a dér megcsillanó árnyai játszottak a lámpák fényével. A város lassan lélegzett, minden sarkon egy-egy régi titkot őrizve. Az ablakokon átszűrődő fények aranyszínű csíkokat rajzoltak az utcákra, és a csendben a régi házak mesélni kezdtek múltjukról, történeteikről.

Egy férfi lépdelt végig a sikátoron, kezében telefon, arcán elégedett feszültség. Kovacic Viktor. A név sokaknak suttogva, félve hangzott. Aki ismerte, tudta, milyen könnyű volt vele bajba kerülni, és milyen nehéz volt onnan kijutni. Mindig volt pénze, mindig volt ügyvédje, és mindig volt kifogása. A mosolya pedig olyan volt, mint valami rosszul felragasztott matrica, túl erős, túl széles, túl hamis.

Most is mosolygott. A képernyőn görgette az üzeneteket, néha felhorkant egy-egy bejegyzésen, majd gyorsított. Előtte pár méterrel egy nő haladt. Karcsú, barna kabátban, sálja a nyakába tekerve.  Viktor már percek óta követte. Nem sietett. Ráért. Tudta, hogy a nő hallja a lépteit, és azt is, hogy még nem mer hátranézni.

A nő befordult egy szűkebb sikátorba. Tökéletes hely volt. Szűk, hosszú, az ablakok magasan, a fények tompák. Itt semmi nem hallatszott ki.

 Viktor utána lépett, egyenesen, határozottan, mintha csak véletlenül vinné ugyanarra az útja. A hó ropogott a cipője alatt, majd mikor már egészen közel ért, megfordult a nő. A lámpafény élesen megvilágította az arcát, a szeme nem egy áldozaté volt, aki könyörögni készül. Inkább egy megrettent vadé, aki sarokba szorítva már nem menekül, hanem figyel. Viktor azonban csak a gyengeséget látta, a préda reszketését, és ez elégedettséggel töltötte el. Nem vette észre a csendet, ami hirtelen túl sűrűvé vált körülöttük.

Viktor lépett, majd még egyet. Túlságosan közel állt már, a szándéka szinte vibrált a levegőben. A nő hátrálni akart, de nem volt hova. A sikátor két fala olyan közel állt egymáshoz, mintha direkt csapdának építették volna.

Megragadta a nő karját. Nem erősen, éppen csak annyira, hogy érezze, nincs választása. És ekkor történt valami, amire Viktor egészen biztosan nem számított.

A következő pillanatban a sötétség robbant az arcába. Egyetlen tompa koccanás hallatszott, ahogy a koponyája a falnak vágódott. Viktor nem érezte a fájdalmat, csak a hirtelen súlytalanságot, aztán a jéghideg macskakövet az arcán.

Teste elernyedt a köveken. A nő nem mozdult. Ott állt a sötétben, alakja csak egy elmosódott sziluett volt a falak között. Keze a sáljára tapadt, ujjai görcsösen szorították az anyagot a szája előtt, mintha vissza akarná tartani a saját lélegzetét is. Nem nézett a testre, a tekintete a semmibe fúródott. Ott, a fehér némaságban, a hó gyorsan magába itta a vöröset.

Egy kis idő után csak Viktor maradt ott, mintha mindig is egyedül lett volna. Nyomok alig maradtak, a hó gyorsan betakarta mindazt, amit nem lett volna szabad látni.