„Amikor az elme apránként darabjaira hullik, már nem bízhatsz meg senkiben – legkevésbé saját magadban.” 

BELEOLVASOK AZ ELSŐ FEJEZETBE

Bumm. A csattanás előbb ért el, mint a félelem. Egy pillanatra minden megfeszült. Fény. Hang. Aztán csak... csend. Simon nem sikoltott. A világ sikoltott helyette. Minden elsötétült. És a sötétség már nem engedte el. Az esték most már mind ugyanolyanok. A ház túl nagy, túl üres, túl csendes. A csend nem a nyugalom csendje,  ez a csend emlékeztet. Minden nap, minden percben.

A konyhában még ott van a bögre, amiből utoljára ivott. A kanapé párnái között hajszálak. A játszósarokban egy apró plüss. És Simon minden este megáll a nappali ajtajában, lehunyja a szemét, és úgy tesz, mintha újra hallaná a nevetését. De már nincs nevetés. Csak egyetlen mondat, ami a fejében forog, újra és újra, napok, hetek, hónapok óta:

-      Nem így kellett volna történnie.

Nem tudja, hogy hol rontotta el. Csak azt, hogy elrontotta. És most minden éjjel, amikor lehunyja a szemét, visszazuhan abba a pillanatba. A balesetbe. A sötétségbe. A veszteségbe.

A valóság néha halkabban sikolt, mint az álom. Nem minden rémálom ér véget az ébredéssel, van amelyik akkor kezdődik. A pillanat, amikor minden elcsendesül, amikor egy test mozdulatlan, de az elme még vívja saját háborúját… az a pillanat örökre megváltoztat mindent. Ő ott feküdt  csendben, mélyen, egy világ és egy másik határán. És senki sem tudta, visszatalál-e valaha.

Simon minden reggel ugyanúgy kezdte a napját. A hajnali félhomályban ébredt, az órára nézett, de a számok jelentésüket vesztették számára. Az ébredés már nem a kezdete volt valaminek, csupán a folytatása egy végtelen, szürke láncolatnak. Az idő már nem számított. A reggelek nem hoztak új lehetőségeket, csupán ugyanazt a tompa ürességet, amit minden egyes nap cipelt magával.  

A ház csendje nyomasztóan nehezedett rá, a falak magukba szívták a múlt árnyait. Egykor élettel telt meg minden zug, gyermeki zsivaj, nevetések, apró lábak dobogása az emeleti parkettán. Mostanra azonban mindez csupán emlékké halványult, olyan emlékké, amely makacsul ott lebegett körülötte, mégis elérhetetlen maradt. Simon néha még hallani vélte kislánya hangját, az volt az érzése, hogy a múlt egy törött darabja rekedt meg az idő réseiben.